Pozsony, 1862. június 7. – Messelhausen, Németország, 1947. május 20.

fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja, Nobel-díjas (1905). A bécsi, majd a budapesti egyetemen fizikát és kémiát, Heidelbergben és Berlinben ezenkívül matematikát hallgatott. Doktorátusát 1886-ban szerezte meg Heidelbergben. Eötvös Loránd engedélyével rövid ideig a budapesti egyetemen dolgozott. 1887-től Heidelbergben tanársegéd. Katódsugaras kísérleteit 1890-ben, Bonnban kezdte meg Hertz laboratóriumában. 1893-ban a bonni egy. magántanára, 1894-ben a boroszlói egyetem rk. tanára, 1895-től az aacheni műszaki egyetem magántanára. 1896-ban visszatért Heidelbergbe, az elméleti fizikai tanszékre. 1898- tól a kieli egyetemen a kísérleti fizika tanára, 1907-től 1931-ig a heidelbergi egy. tanára s egyben a Radiológiai Intézet ig.-ja. A szabad térbe kivezetett katódsugarak vizsgálatához a 90-es évek végén segédelektródos katódsugárcsövet szerkesztett. Vizsgálataiért 1896-ban a bécsi egy. Baumgarten-díjjal jutalmazta, s elnyerte a Royal Society Rumford- díját. Kutatásainak másik fontos területe a foszforeszcencia jelenségének vizsgálata. A fotoelektromos hatásra adott magyarázatát általában ma is elfogadják. Ezért és a katódsugaras vizsgálatokra alapozott atommodelljéért (dinamida) kapott Nobel-díjat. Élete végéig fenntartotta a kapcsolatot a műszaki tudományos élettel. Idősebb korában a nemzeti szocializmushoz és a fajelmélethez csatlakozott, a hírhedt „Deutsche Physik” egyik vezéralakja volt.

Főbb művei:
• Quantitatives über Kathodenstrahlen (Heidelberg, 1925)
• Über des Verhalten von Kathodenstrahlen (Bp., 1899)
• Über Kathodenstrahlen (Nobel-Vorlesung, Leipzig, 1906)
• Über Relativitätsprinzip, Aether, Gravitation (Leipzig 1918)